Kölcsönkenyér visszajár

A minap, alig valamivel a főtt étel kiosztása után, odajött hozzám egy fiú. A fáradtságtól éteri volt az arca, mintha már búcsút intene a világnak, szeme fehérje vöröslött a kialvatlanságtól. A szembogarában terrakotta és babérliget, éles fekete kör zárta közre – ha belenéztél, átláttál a földgolyó túlsó féltekére, vagy még azon is túl. Csak állt előttem némán, majd tétován odabökött az ikeás raffiára, amiből korábban a főzelékes dobozokat kotortuk elő. 

​Fotó: Haneda

Hát te, kérdezem, pontosabban már-már korholom, mert a kimerültségtől akár a tükörképem is lehetne, azzal a különbséggel, hogy én a kelleténél ingerültebb vagyok. De ő csak áll és néz, nem mondanám, hogy kifejezéstelen ábrázattal, bár az elgyötörtségen kívül az égadta világon semmit nem árul el az arca, csak a szeme él.

Talán néma, gondolom, és az ujjamat összecsippentve a szám elé viszem a kezem. Valami ilyesmi lehet az éhség jele, nem?

Erre elkerekedik a szeme, felfut a szája sarka, mintha mosolyogna, végre valami élet, benne annyi szégyen és szemérem, hogy az ingerültségemet azzal a svunggal ki is lövi.

Beszélsz angolul, kérdem. Kicsit, spanyolul inkább, mondja. Azt meg én nem. Muy bien, feleli erre és elneveti magát. Éhes vagy, szegzem neki a kérdést, ő pedig lesüti a szemét. Éhes vagy, mondom ki helyette, továbbra se néz rám, mondanám, hogy éhes koldusnak a szeme világa, de hát épp a szeme világlik, áthasít rajtam, miért kell ennek így lennie, tolul fel bennem düh és méreg – valahányszor rájuk nézek, értelmetlennek látok minden fohászt és érvet, mindent, amit ezerévek alatt a haladás kontójára írtunk, hogy dicsőítsünk benne múltat és jelent. És persze magunkat is.

De akkor miért nem jöttél ide az elébb, kérdezem.

Ramadan van, mondja, még nem volt itt az ideje.

De hát az éhségnek nincs ideje, mondom, különben is szabad enned, ha úton rekedsz.

Hamis gőg van a hangomban, mintha kérkednék a gyatra közhelyekkel, folyton csak kijelentek, alig kérdezek.

Eddig nem igazán voltam vallásos, de most azokra is gondolnom kell, akiknek ennyi se jut. 

Ennyi se? Mért, neked mennyi? Nem mondom ki, ő pedig zavartan mosolyog.

​

Közben egy csapat gyerek rohangál köröttünk, afgánok ők is, néhányuk minden bizonnyal a keleti országrészből, mert vágott szemük van és tüsi üstökük. Nemrég jöttek vissza a fürdetésből, frissek, elevenek, sikongva kergetőznek, mint minden gyerek. A kupac ruhából, amit adományba kaptunk, mindenkire került valami. Első blikkre meg se mondanám, hogy mit hagytak maguk mögött. Egyszer majd, ha felnőnek egy jobb vidéken, előjön valahonnan nagyon mélyről, a lelkük rejtett bugyrából, a szomorúság: kik ők és honnan valók. 

Ez a fiú már most tudja. És nekünk minden kajánk elfogyott. 

Nem baj, jelenti be, akkor majd holnap és elkapja megint a tekintetét.

Holnap, gondolom, mindig csak a holnap. Fallabdázunk az idővel, áltatjuk magunkat, muszáj kerítenem neki valamit.

Wait a minute. 

Okay, mondja, áll szemlesütve, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát, keresi a helyét.

Figyelj, kapok el egy lánykát, aki áthasít a téren, az induló vonatokat nézi, Vámosszabadiba nincs közvetlen járat, akadozik a rendszer, kerítésre kell a pénz.

Nem érek rá, indul egy csoport.

De ez a fiú éhen maradt.

Passz.

Írj már valakinek, lemerült a telóm.

Alig pár perc múlva, magam sem tudom, hogy tudtunk közel egy hét alatt így összecsiszolódni, talán a jószándék közös időérzéket teremt, megérkezik egy pasi két nagy dinnyével és egy szatyor lekváros kenyérrel.

A fiam – mert magunk között csak így nevezzük őket, fiam, fiaink, akár szülők vagyunk, akár nem –, szemérmesen kivesz egyet, úgy kell unszolni, hogy vegyen nyugodtan, addig vegyen, amíg még van. Az ajkát harapdálva félrevonul egy sarokba, úgy eszik, mintha csak az imént ebédelt volna, nem esik neki, nem habzsolja, ahogy éhes ember szokott.

Aztán összegyűjti maga után a maradékot, odasétál az egészségügyi dobozhoz, kivesz két gumikesztyűt meg egy szemetes zsákot, és elindul, hogy sorra felszedje, amit mások maguk után hagytak: flakont, szalvétát, kajás dobozt. 

Messziről figyeljük, amint hajlong és a teli zsákkal a kukához megy. A többiek eleinte nem veszik észre, de kis idő elteltével sorra odamennek a dobozhoz, kiveszik a kesztyűt és a szemetes zsákokat. Öt perc alatt rendbe vágják a placcot, majd a kezüket magasba lendítve kórusban felkiáltanak: Víárdöcsempiönz.