Olvasgatom szabad óráimban a sajtót. Kerítésből kiálló pengék, meglévő táborok felszámolása, sátortelepek létrehozása, esetleg barakkok télire, halálra gázolt szír férfi az M5-ösön. Szivárognak olyan infók is, egyelőre még nem a sajtóból, ami padlóra küld, levegőt sem kapok. Gettó épül, szupertitkos, szögesdróttal elkerített gettó, ahogy dukál az untermenschnek. Majd lesz neki, mármint a tábornak, legalábbis így hírlik, a Theresienstadtéhoz hasonlóan, egy szépen berendezett panoptikum része, amolyan csittifitti skanzen, Mustersiedlung, amit mutogatni lehet ország-világ előtt.

Bedřich Fritta: Leben in Theresienstadt

Közben meg betyárok bolyonganak az alföldön, migránsra vadásznak, a szittya és városi mondakör szerencsére nem ad fogódzót, hogy organikusan beleilleszkedjenek a természetbe, teszem azt, a nap állása szerint tájékozódjanak – bezzeg a menekültektől el lehet lopni az okostelefont, ami az egyetlen iránytűjük a hosszú út során! –, a fővárosban téblábolók pedig, útban az egyik gyrosostól a másikig, kirúgják a szerencsétlenek kezéből a kaját. De van olyan is, aki habzó szájjal követeli magának az adományt. Az egyik önkéntestársam, magyar anya amúgy, irtó hatékony a provokátorok leszerelésében, a múltkor is, mikor egy nagyobbacska cipőadomány érkezett, elvezette a kajabálástól szinte strumásnak tűnő követelődzőt, tettetett szigorral ráparancsolt, hogy ne csináljon már balhét, majd a példás magaviseletéért cserébe adott neki egy pár vadiúj kínai sportcipőt. Aztán van olyan, aki borjúszájú ingben lófrál egynémely placcon és kamerázik. Az asszonyok gyorsan félrefordulnak vagy eltakarják az arcukat. A vallásuk tiltja, hogy kamera elé álljanak. A férfiak hangosan tiltakoznak, mert ha kikerülnek valamelyik videomegosztó oldalra és meglátják őket a tálibok vagy az IS katonái, kivégzik az otthoniakat. Például az afgán nemzeti krikettválogatott tagjainak családját. Igen, ők is itt voltak, tovább is álltak, ki Párizsba, ki Londonba ment. Tessenek csak utánanézni, milyen eredményeket értek el még nem is olyan régen, hányadikak voltak a világranglistán (vagy elolvasni Khaled Hosseini valamelyik könyvét, kezdetnek a Papírsárkányokat ajánlanám). Igen, őket is vegzálják, ők is untermenschek ebben a fura országban, ahol isten nevében – direkt nem írom nagybetűvel, mert mintha nem is ugyanarról az Istenről beszélnénk! – egy ideig hallgatásba burkolózott, akinek pedig hatalmánál fogva lehetett volna beszélnie, most meg a Karitatív Tanáccsal, s ki tudja, hány további hangzatos juntával egyeztetve kiadta végre az ukázt, hogy hát mehetnek a segélyek a táborokba, amiket felszámolni készülnek gőzerővel, ugyebár. Hogy mondjam ezt el nekik. Önkéntesként tartanom kell magam a törvényes keretekhez, beküldeni őket oda mielőbb, ahová a magyarul (hah!) kiállított paksaméta parancsolja, s megmutatni a vaktérképen, ami ennél lakonikusabb már nem is lehetne, hogy: Te most itt állsz, ide kell eljtudnod, ahhoz pedig át kell menned a város másik végébe, de nyugi, elkísérlek, megveszem neked a BKV-jegyet és felteszlek a vonatra. Hogy mondhattam volna el a krikettcsapat edzőjének, hogy utánanézhetek, mennyi esélye van krikettjátékosként itt letelepedni, de előbb menjen le szépen Debrecenbe, ami van, de nincs, és hamarosan már nem is lesz egyáltalán. Valójában semmi törvénytelent nem tennék azzal, ha a rávenném, hogy fusson innen jó messzire, hiszen csak toldozgatom, civil minőségemben, az amúgy megnyirbált emberi jogaikat. De a hosszútávú munkára berendezkedve tartom magam a törvényhez, néha már úgy érzem, nincsen is szívem. Nem tudok belenézni a szemükbe, nem tudom felvidítani a gyerekeket. Az ételt úgy osztom, hogy a távolba révedek. Bemegyek a gyógyszertárba és rezzenéstelen arccal megveszem az adománypénzből a Betadine-t, amivel bekenhetik majd a cipőbe olvadt, sebes lábukat. Azzal vétkezem, hogy törvényesen járok el. Hogy nem keverem őket még ennél is nagyobb bajba, csak felfrissítem kicsit – nem, nem csak én, hogy is beszélhetnék egyes szám első személyben, mikor kisnyugdíjasok állítanak meg reszkető kezekkel, majd a két ötszázas és némi apró közül előhúzzák a viseltes pénztárcájukból a titkos ötezrest, amit gyógyszerre tartogattak, de az is lehet, hogy az unokájuknak –, szóval felturbózzuk őket valami olyanra, amit jó szívvel senkinek sem ajánlanánk. 

És mindehhez erőn felül adakozik az ország egyik része. Nem tudom, ki meddig bírja, de sokan közülünk eleve úgy kezdtük a hónapot, hogy megnyirbáltuk a családi büzsét, elcsórtuk a dugihelyről a bözseutalványokat, s a hétvégi, akarom mondani: szombati nagybevásárláskor még a kosárba dobtunk pár kiló lencsét vagy sárgaborsót, gerslit, rizst, esetleg pléhpofával, ahogy a magunk szükségéhez sose mertünk volna, kunyeráltunk a keleti fűszerestől féláron cuccokat.

Szerintem egyre többen leszünk, akik hasonlóképpen kezdjük majd a következő hónapot. Mert mostanra már számolni kell azzal, hogy az égadta világon senki nem fog segíteni. 

És közben, ha nem is gyakorta, fel fog ötleni bennem, hogy mi lett azokkal, akik a „helyzet” előtt nem sokkal még iszlámbarátként hirdették magukat. Gyűlöltek amerikait, cigányt, zsidót, franciát, szőkét, barnát, kövért, soványt, és magasztalták a muszlimokat. Mi történt velük, hogy most épp ők rúgják ki az ételt az éhezők kezéből, ők sercintik a képembe a habzó nyálukat.

Csütörtök van ma. Tulajdonképpen Nagycsütörtök. Egyelőre özönlenek azok a hírek, amelyek egyenként is gyilkosak. De mert holnap vagy holnapután lesz a Ramadan zárónapja (ez ma este dől el a Hold állásától függően), és egyben a Böjt megtörésének ünnepe, még ha nincs is kimondva, pontosan tudom, hogy a segítő magyarok apraja-nagyja valamivel hozzájárul majd, hogy legalább emberivé tegyük számukra az Ünnepet.