Nevetségesen kicsik vagyunk. Én még termetre is, akár a déli fal a kínai nagyhoz képest. Az a fajta, akit átugrálni könnyebb, mint megkerülni. Mi tagadás, nem vagyok akadálypályára való. Minap is kiosztjuk az ételt későeste, s látom ám, hogy a sarkon túl, sprinterek lassú kíséretében négy lovas rendőr üget, majd leáll. Odamenjek – ne menjek. Végtére is a rendőrség roppant hálás, mert a környéken, néhány lakossági bejelentést leszámítva – zömében földönalvás, tehát kiskorú veszélyeztetése miatt –, nagyjából rend van, a placcon tisztaság. Semmi olyan, ami korábban ne lett volna. Nagy terhet veszünk le a vállukról, mondogatják, miért is ne mehetnék oda! 

Fotó: Stoyan Nenov/ Reuters

Elindulok, odaérek. A négy ló közrefog, a rendőri csizmák a fejem magasságában, nyugi, nincs para. Jó estét, biztosúr. Kábé Szép Ernőék óta így köszönök nekik. De nem is vagyok rangkóros ám. Békebeli kávéházi hangnem, abban van elég huncutság, hogy az ember leplezni tudja az érzéseit. Mit szeretne. Hát én azt, gondolom magamban, hogy az állam átvállalja ezt a melót. Hogy amit felfújtak, lohasszák le szépen, szúrják csak ki ezt gyűlöletlufit. Bőven másra kéne most a kommunikációs szakembergárda, akiknek egyhavi fizujából el lehetne látni a mostani érkezőket, de ott van még a Miniszterelnöki Hivatal frissen szervált hatvanmilliárdos gépkocsiparkja, s akkor még a menekültügyre lehívott brüsszeli pénzekről nem is beszéltem: csak ezen a héten nyolc milla ajró, miközben az én adómból falat építenek odalenn, délen, ami pedig megmarad a zsebemben, abból zsákszámra hordom a gyümölcsöt és szenyát. Mintha nem lehetne átugrálni. Vagy átbújni alatta. Ha krétával húznék vonalat a földre, akkor is átbújna, aki hónapok óta ide tart. 

Én csak kérdezni szeretném, hogy gond van-e. Az egyik ló felhorkant, hátrébb lépek, erre egyenesen a másik marmagasságába kerülök. Nagyjából lófejről lófejre szökellek, mindenik lehorkantja a hajam. 

Itt ücsörögnek, visszavisszük őket.

A fiúknak, akik az útpadkán gubbasztanak, felcsillan a szemük. Reggel, mikor fürdetni kísértem őket, elbeszélgettünk erről-arról, hogy ki mit vár az ideáttól, van-e valamilyen megvalósítandó álma, satöbbi. Az egyikük, aki most a bal kezét felpockolva tartja, megmutatta a lőtt sebét. Valahol a lépe körül ment be, s nagyjából azzal egyvonalban jött ki derekatájt a golyó. Azt mondja, Svájcba menne, ahol kötelező a sorkatonaság. Katona szeretne lenni és visszamenni Szíriába, hogy rendet tegyen. Hogy olyan legyen minden, mint az ő gyerekkorában, mikor egyszerre dörgött az ágyú Ramadanra, a szomszéd utcából pedig a sófár hangja nyitotta meg az eget. 

Hadd segítsek elkísérni, biztosúr.

Nem bánom, mondja a rendőr és elindulunk. 

A sprinterek ottmaradnak a parkolóban, a négy ló patája mögöttem csattog, időnként hátrafordulok és csevegünk. Persze, a lovaktól inkább félek, semhogy éjféltájt traccsolni volna kedvem, de az ember a maga határait is úgy tanulja, ahogy az új helyzetet.

Fotó: Haneda

Visszaérünk, a rendőrök elügetnek, az átlőtt fiú leroskad egy oszlop mellé és fújja a kezét.

Odalépek, kérdem, miért ment el fürdés után, hisz várta őt a nővér.

Hogy ő nem akar itt kórházba menni.

A jóégáldjonmeg, de miért.

Mert nem akarja, hogy eladják a szerveit.

És félkezű svájci koldus szeretnél-e lenni, mondd.

Erre megszeppen.

Van velünk orvos, kiáltom el magam, mert minden napszakban újabb és újabb segítők érkeznek, a memóriakártya megtelt a fejemben, tiszta szerencse, hogy néhányan, akik együtt kezdtünk, gyakran egy műszakba kerülünk.

Odalép egy lány, frissen végzett, még nem praktizálhat, mondja, de megnézheti és ha úgy fest, beviszi a balesetire. Lehántja a kötést, csak most látom, hogy alatta akkorára nőtt a csuklója, mint egy nagyobbacska tök. 

Pittyeg a mobilom. Legszívesebben a falhoz vágnám, mert folyton pittyeg, a messengert is azért telepítettem, hogy bírjam suskával, inkább költöm almára a pénzt. Valaki belinkelt egy ominózus cikket, megnyitom, zöld utat kaptak a kormánytól a profi segélyszervezetek. Kell a pszichológiai szakmunkás a határhoz. Le, délre, ahol „terroristák” ellen épülni kék a fal.

Felröhögök. Az ország összeugrasztva, a gigalenyúlások ezzel eltussolva, lenn délen meg beütött az éden, hurrá. 

A fiút beviszik az ügyeletre, a nagy kalamajkában el is felejtem őt.

Pittyeg a mobil, hajnaltájt se hagyja abba, nem nézem meg, be kell dobozolni a ruhákat, nem nehezítjük a köztisztaságiak dolgát, vagyis hát igyekszünk nem nehezíteni. Reggel lesz, mire hazaérek, az ágyban még átfutom az üzeneteket. A medika írt, hogy a fiút megműtötték, utolsó pillanatban ugyan, de van és lesz is keze. Ha csak ennyit tettem volna egész életemben, már az is megérte. Hosszú idő óta most először nem hánykolódom órákhosszat. Hiszek a láncreakcióban, ezért.