afgán gyerek

Tegnap vagy tegnapelőtt történt. Már nem tudom. Facebookos szópárbajba keveredtem valakivel, akit tényleg és igazán nagyon kedvelek. Nem a rokonsági szálak miatt, hiszen pontosan látjuk, hogyan esnek szét családok puszta ideológiák mentén, hogyan kapnak hajba fivérek és csatlakoznak apartheid törzsi háborúkba, legszélsőségesebb esetben pedig hogyan szolgáltatja ki egy apa az Iszlám Államnak, vagyis a biztos, ráadásul kínzatás általi halálnak a fiát, ha netán felfedezni véli rajta a homoszexualitás jegyeit. Nem. Ez a szeretet, amit az illető iránt érzek, túlmegy a rokoni szálakon, összeköt minket sok közös emlék, gyerekkori zsiványságok, ad hoc jelleggel szerveződött kirándulások, közös étkezések, esküvők és persze halálok is.

Ez az én rokonom nem itt él, ebben az országban, és hívő katolikusként roppantul félti a kereszténységen alapuló civilizációnkat  – ami így eleve pontatlan, hiszen a görögöktől legalább annyi örökséget kaptunk, nem beszélve Avicennáékról, akik az iszlám közvetítésével hozták el nekünk a  gondolkodás, matematika, orvoslás stb. görög hagyományával egyetemben a magukét is, de ebbe most inkább ne menjünk bele. Megkérdeztem, hiszen inkább párbeszédet szerettem volna, semmint vitát, hogy hívő keresztény ember félelme lehet-e nagyobb a hiténél, s vajon a magyar katolicizmus időközben levált-e a Vatikánról, merthogy a Pápa, amilyen szakadár ugyebár, teljesen mást nyilatkozik. 

Aztán már nem tudtam, és őszintén szólva nem is akartam követni ezt a vitát, mert elmentem főzni – akkor még úgy tudtam – 300 emberre, másra kellett minden energiám.  Egy ilyen főzési szeánsz ugyanis elég körülményes, már az előkészületek is simán ledózerolják a saját háztartásában amúgy rutinos gazdasszonyt, el is felejtettem volna ezt a párbeszédkísérletet, ha nem a következőképpen alakul a napom. 

fotó: kisiluska

Miután annak rendje és módja szerint elkészült a vöröslencse főzelék, leültünk egy kollektív ebédre, hiszen abban az önkéntes csoportban, ahol hatékonynak érzem a munkámat, fontosnak tartjuk azokat a hétköznapi rítusokat – de nevezhetjük team buildingnek is akár –, amelyek egyben tartanak egy közösséget, ünneppé avanzsálják egy munkafolyamat végét, tagolják a különböző fázisokat. Aztán az osztók elindultak az első felvonással, a bennmaradók pedig nekiláttak a mosogatásnak, egyben a visszajelzésre is várva, hogy elég volt-e az aznapi főzelék. Én személy szerint azt vallom ugyanis, és ezzel szerencsére nem vagyok egyedül – noha volt ebből vita a munkánk során – , szóval azt vallom, hogy ha étlen-szomjan, ráadásul PDTS-ben (poszttraumatikus stessz szindróma) gyűlnek egy meghatározott helyen az emberek, akkor előbb-utóbb megérik a kritikus tömeg, amire pártunk és kormányunk bizonyára jó szívvel adná áldását, hiszen meglenne végre a várva várt hivatkozási alap, de a migránsokat segítő aktivisták épp ennek veszik elejét. 

fotó: kisiluska

De hogy visszakanyarodjak a történethez: kisvártatva meg is jöttek az osztók azzal, hogy minden erőfeszítésünk ellenére rengeteg kisgyerek maradt éhen, így hát, a készlet megcsappanását is tudomásul véve, feldobtunk egy nagy fazék tejberizst. De aznap még ez sem volt elég. Nekiláttunk hát szendvicseket csinálni, a szendvicsekhez meg kencéket főzni, mert érkeztek az újabb vonatok, újabb emberekkel, egytől egyig elgyötörten, éhesen. Este nyolckor nagyjából végeztünk a főzőcskével és elindultunk takarítani. A tervünk az volt, hogy mindannyian magunk mellé veszünk egy-egy menekültet, majd a téren szétszóródva összegyűjtjük a plasztik és egyéb hulladékokat. Csakhogy ember terve és a kifürkészhetetlen szándékai nem mindig esnek egybe. Mert jóformán le se értünk az aluljáróba, két kamaszokból álló csoportba is belebotlottunk, a térdükre borulva bóbiskoltak, amikor ránk néztek, tekintetük fátyolos volt, kérdeztük, mi bajuk, fájt a fejük. A lezárt vagonokat látva nem mertek vonatra szállni, mondták, egy helyi erő pedig épp kapóra jött, lévén felajánlotta nekik, hogy ennyiért meg ennyiért elhozza őket Budapestre, ahol kolbászból vannak a kerítések és igazi ihajcsuhaj a világ. De alig kanyarodott ki velük az autópályára, félrehúzott, kilökte őket az autóból – persze, előtte az összes pénzüket elszedte –, majd rájuk hívta a rendőrséget is. Azt a pénz arra szánták, teszi hozzá az egyik, hogy ha majd leülik a táborban az időt, ne kelljen koldusként továbbállniuk. Hogy elkezdhessék az életet Németországban vagy Svédországban, valahol a világban, ahol béke van és fegyelem. Most mit mondjak. Nem először hallottunk ilyet, sőt, egyre többször találkozunk lehúzott, kifosztott emberekkel, de ezek még gyerekek voltak, egy-egy család benjáminjai, akiket kölcsönökből, az ingóságok kiárusításából menekítettek ki a szülők káoszból, háborús övezetből, hogy legalább nekik jó legyen. Jobb híján fájdalomcsillapítót adtunk, pár kedves szóval megspékelve, ők pedig hálásan megköszönték, de ezt már alig hallottuk, mert pár méterrel odébb egy ugyanilyen csoportocska ücsörgött elszontyolódva, nagyjából ugyanilyen történettel, s kábé hasonlóan homályos szemekkel a migréntől, amit a stressz okozott. Mindenüket rajtavesztették a jó magyar ember fuvarján, ami a város határában azonmód befuccsolt. 

Aztán valahogy mégis leértünk az aluljáróba, elővettük a gumikesztyűket és zsákokat, az ifjabbak pedig, amint megláttak, már az első három plédről felugráltak, végigjárták velünk az egész placcot, öt percen belül eltűnt a szemét. Azok a családok, akik még mindig a madárlátta szenvicseiket eszegették, intettek, hogy látják a kukát és amint befejezik, azonnal odaviszik a resztlit meg a nejlonokat. Megálltunk a lépcsők tövében, hogy bevárjuk egymást. Tizennegyedik órája tapostuk a műszakot – sokan a felére számítottunk –, azt hittük, ezzel mára vége van. A tér és aluljáró tiszta, senki nem maradt éhesen. A gyomorgörcs, amit a váratlan helyzetek és a megoldhatatlanság érzete gerjesztettek, lassan csitulni kezdett, viccelődve elemezgettük a napot. Már-már elköszöntünk volna egymástól, mikor megszólalt a telefonom. Az egyik csoporttársam hívott, hogy itt meg itt áll három kiskorúval, teljesen kifosztotta őket egy fuvaros, aki felajánlotta, hogy leviszi őket a debreceni táborba és hát természetesen az M4-ig se jutott el velük. A fiúk éhesek, nem tudják, mitévők legyenek, épp most jár le a 24 órás papírjuk, ami az ingyenes odautazást biztosítaná. Van-e nálatok kaja. Honnan lenne, kérdezem. Akkor is várjatok meg, odakísérem őket öt percen belül. Elment a kedvünk viccelődéstől, elemezgetéstől, rosszabb ez, mint Kőmíves Kelemen balladája, azt foltozgatjuk, amit más gonosz erővel széthasít. A fiúk valóban kicsik voltak, nyeszlett testecskék, lötyögött rajtuk az S méret, az arcuk viszont kőkemény és kérges, az egész mizériától vénségesen vén. Valaki elszaladt három szelet pizzáért, s megint más megtöltötte az üres flakonját, hogy ihassanak. Aztán kotorászni kezdtünk a pénztárcáinkban, hogy összedobjuk az útiköltséget, mert esélyes volt, hogy lekésik az aznapi vonatot, s ezzel elbliccelik az ingyen utazás lehetőségét. Elkértük közben a papírjaikat, hogy lássuk, tényleg ugyanrra a befogadó állomásra tartanak-e, mert hát igen közkeletű manapság, hogy szétdobigálják őket, olykor családokat is megbontanak. Persze, ezúttal is kiderült, hogy egyiküket, ki tudja mi oknál fogva, nagykorúsította a BÁH, a többit meghagyta gyereknek. Fót helyett ezért kell most Debrecenbe menniük. Gyorsan felhívtunk egy helsinkis ügyvédet, mondta, nincs mit csinálni, Debrecenben kell majd kérvényezni, hogy visszakiskorúsítsák. Döbbenten álltunk. A három gyermek a falnak dőlve várta a sorsát. A pénzüket, amivel a tábor után tisztességesen nekivághattak volna bármilyen útnak, lenyúlta tőlük egy magyar ember. Egy újabb magyar ember, aki ezzel gyarapítja – valószínűleg nem először! – a vagyonát. Koszosak voltak, alig álltak a lábukon. Ilyen esetben, a legnagyobb szerencsére, mindig akad valaki, aki vállalja, hogy befogadja éjszakára, így ez az egy éjszaka, az ezeregy viszonylatában, számukra is nyugodtan telt. Amikor elbúcsúztunk, arcukon megenyhült valami a kemény kéreg alatt, és csak annyit mondtak: God bless Christians.

fotó: kisiluska

Ugyan, honnan is tudhatták volna, hogy mi magunk is sokfélék vagyunk: buddhistától ateistán át bőven van muszlim és zsidó is a csoportban, s a keresztény vallásúak közt sem mindenki ilyen vagy olyan. Mi mégis úgy érzetük, hogy a hiénák könyörtelenségei felülíródtak, és ez a köszönés minden magyarnak szólt. Nem tudok jobbat, mint idézni az egyik csoporttársamat: 

– Rengeteg szír, afgán, kurd, iraki menekültnek a gondolataiban most dől el, hogy milyen jelentéseket kapcsolnak a „kereszténységhez". Ez is a tétje a viselkedésünknek! Az orrunk előtt üldögélő menekültek többek között az iszlám fanatizálódása elől menekültek el. Itt és most rajtunk is múlik, hogy mit gondolnak majd a „keresztény Magyarországról”. Az (oda)adást, a segítségnyújtást, az együttérzést, a kedvességet kötik velünk össze? Vagy a lenézettség érzését, a félelmet, a megalázottságot, az éhezést, a tehetetlenséget?

Ildikónak, Magdának és mindenkinek, akitől lenni tanultam

Az emberben, ahányszor csak segítséget nyújt, és, tegyük még hozzá, nem a saját lelki üdvösségét keresi benne, óhatatlanul felmerül legalább egyszer a kérdés, hogy valóban jó szolgálatot teljesít-e, hasznára van-e annak, akin igyekszik segíteni. Nem azért, mert sajnálná tőle vagy visszaéléstől tartana, szó sincs ilyesmiről. Inkább csak beléje furakodik a közhely, miszerint a pokolba vezető út meg a jó szándék közt elég szoros a kapcsolat. Az egész civilizációnk közhelyekre épül, nincs mit szépíteni. Közhelyek és majdan azzá váló revelációk közt ingázunk, mindannyian felesküdtünk a spanyolviaszra. Ez alól pedig iszonyú nehéz kitörni, a lehetetlenség határát súrolja a dolog.

Nehéz, mert azt a világot, amiben éppen élünk, többé-kevésbé, de inkább többé, állandónak hisszük, és amilyennek látjuk, olyannak akarjuk konzerválni is. Legfeljebb mindenki a maga spanyolviaszából csöppögtetne hozzá, kerekítgetné, dagasztaná, ezzel kívánva szignózni is. Itt járt XY, vérét és becsületét adta – még ha 120 esztendőt élt is full kényelemben –, hogy jobbá tegye.

Nekem egyre nagyobb a gyanúm, hogy már-már kötelességünk kiszállni a megöröklött forgatókönyvek lapjairól. Ha eltávolodunk attól, amit világnak nevezünk, ha elmerészkedünk a messzeségbe, már semmi sem látszik a verítékes, porbafingó harcunkból, amit a világunk (s főként a róla alkotott előképünk) konzerválásáért vívunk. Odaföntről, mondjuk a Holdról, már nem látszanak határok és egyezmények, vezetők, vallások, erkölcsi tézisek, nem látszanak a történelmi traumák és diadalmenetek, nem látszik más, csak a nagy kékség, ami vér is lehetne, annyiszor feszültünk egymásnak, hogy ilyen-olyan hegemóniára törjünk, mert a forgatókönyv lapjain felbukkanó másik közhely szerint győzelemre vagyunk ítélve. Ha mégsem tennénk, ha nincs bennünk szemernyi hajalandóság, hogy akár egy percre is eltávolodjunk magunktól, pöföghetünk egy életen át, sirathatjuk a kudarcainkat, mert akárhányan feszülünk is egymásnak: egyetlenegy kerülhet ki győztesen. Nevetséges tehát minden verseny, minden győzelemre irányuló cselekedet. Nevetséges minden szólam, és kártékony a szólamok nevében felállított védekezési stratégia, ami a győzelmi pozíciónk megőrzésére irányul. 

Mindezt azért írom, mert itt állunk egy humanitárius katasztrófa küszöbén, amit – bármilyen szándékkal fogadjunk is – nem tudunk megoldani, ha nem számoljuk fel azokat a sémákat, amelyek mindezidáig a civilizációnkat működtették. Ha csak egy percre kilépünk a szellemi felhőkakukkvárból, ahol mindenki a magáét fújja, még akár arra is rájöhetünk, hogy itt nem kultúrák csapnak össze, hanem a természet törvényei lépnek mozgásba, ok és okozat mentén keltve életre az egész miskulanciát. Nevezhetném karmának is, ha nem lenne lejáratva és aprópénzre váltva a fogalom. Holott a karma: a cselekvés és annak hatása. Semmi több. Ugyanolyan természeti törvények keltik életre, mint a nehézkedést. Ha elmegyek a falig és az ellenáll nekem, akkor beverem a fejem. Ha elmegyek a világ végére, ami valami oknál fogva nem áll ellen, én pedig sikeresen felszívom magam (tömjénnel, mirhával és olykor gyémánttal is), akkor előbb vagy utóbb a világ végéről fognak visszajönni hozzám, ha nem is gyémántért, de egy kis levegőért, vízért, cserebugyiért biztosan. Nem tudom megkerülni: ez a karma, amit mi vettünk a nyakunkba, mégha közvetve is. Ez a civilizációnk karmája, amit olyan nagyon ünneplünk és védelmezünk. Hogy nem az ükapám szívta meg, akinek a jó öreg édesatyja okozta mindezt, önmagában is elég gáz, de az ember nem kérheti számon az őseit. Cserébe el kell vinnünk ezt a balhét, ki kell szállni a könyvből, számon kell kérni kerítést, gettót, dupla-nullát, egyenként és torkunk szakadtából, mert ebben a fenenagy ellenállásban fogunk éppenséggel magunk alá rottyantani. 

De mindez úgyis csak közhely. Esetenként giccsbe is fordul az agyoncsépelt frázisok miatt. Helyette ki lehet menni valamelyik köztérre, ahol gyerekek és felnőttek ücsörögnek, víz, levegő és cserebugyi reményében, amit mi, önkéntesek, igyekszünk megadni nekik. Tömjént és mirhát, noch dazu gyémántot nem tudunk elővakarni, de ha egy buborékfújót adtok az afgán kisrác kezébe, akkor éppúgy élvezi a fénytörés csodáját, mint egy gyémántvadász. Arra a pár percre, amíg a buborékot nézi, elfeledi legalább, hogyan rúgták fejbe az apját a szerb határon, s ejtette a földre a kistesóját, aki menten szörnyet halt. Az ő csodálatán göcögve az anya is elfeledi, hányan erőszakolták men az út során.

Olvasgatom szabad óráimban a sajtót. Kerítésből kiálló pengék, meglévő táborok felszámolása, sátortelepek létrehozása, esetleg barakkok télire, halálra gázolt szír férfi az M5-ösön. Szivárognak olyan infók is, egyelőre még nem a sajtóból, ami padlóra küld, levegőt sem kapok. Gettó épül, szupertitkos, szögesdróttal elkerített gettó, ahogy dukál az untermenschnek. Majd lesz neki, mármint a tábornak, legalábbis így hírlik, a Theresienstadtéhoz hasonlóan, egy szépen berendezett panoptikum része, amolyan csittifitti skanzen, Mustersiedlung, amit mutogatni lehet ország-világ előtt.

Bedřich Fritta: Leben in Theresienstadt

Közben meg betyárok bolyonganak az alföldön, migránsra vadásznak, a szittya és városi mondakör szerencsére nem ad fogódzót, hogy organikusan beleilleszkedjenek a természetbe, teszem azt, a nap állása szerint tájékozódjanak – bezzeg a menekültektől el lehet lopni az okostelefont, ami az egyetlen iránytűjük a hosszú út során! –, a fővárosban téblábolók pedig, útban az egyik gyrosostól a másikig, kirúgják a szerencsétlenek kezéből a kaját. De van olyan is, aki habzó szájjal követeli magának az adományt. Az egyik önkéntestársam, magyar anya amúgy, irtó hatékony a provokátorok leszerelésében, a múltkor is, mikor egy nagyobbacska cipőadomány érkezett, elvezette a kajabálástól szinte strumásnak tűnő követelődzőt, tettetett szigorral ráparancsolt, hogy ne csináljon már balhét, majd a példás magaviseletéért cserébe adott neki egy pár vadiúj kínai sportcipőt. Aztán van olyan, aki borjúszájú ingben lófrál egynémely placcon és kamerázik. Az asszonyok gyorsan félrefordulnak vagy eltakarják az arcukat. A vallásuk tiltja, hogy kamera elé álljanak. A férfiak hangosan tiltakoznak, mert ha kikerülnek valamelyik videomegosztó oldalra és meglátják őket a tálibok vagy az IS katonái, kivégzik az otthoniakat. Például az afgán nemzeti krikettválogatott tagjainak családját. Igen, ők is itt voltak, tovább is álltak, ki Párizsba, ki Londonba ment. Tessenek csak utánanézni, milyen eredményeket értek el még nem is olyan régen, hányadikak voltak a világranglistán (vagy elolvasni Khaled Hosseini valamelyik könyvét, kezdetnek a Papírsárkányokat ajánlanám). Igen, őket is vegzálják, ők is untermenschek ebben a fura országban, ahol isten nevében – direkt nem írom nagybetűvel, mert mintha nem is ugyanarról az Istenről beszélnénk! – egy ideig hallgatásba burkolózott, akinek pedig hatalmánál fogva lehetett volna beszélnie, most meg a Karitatív Tanáccsal, s ki tudja, hány további hangzatos juntával egyeztetve kiadta végre az ukázt, hogy hát mehetnek a segélyek a táborokba, amiket felszámolni készülnek gőzerővel, ugyebár. Hogy mondjam ezt el nekik. Önkéntesként tartanom kell magam a törvényes keretekhez, beküldeni őket oda mielőbb, ahová a magyarul (hah!) kiállított paksaméta parancsolja, s megmutatni a vaktérképen, ami ennél lakonikusabb már nem is lehetne, hogy: Te most itt állsz, ide kell eljtudnod, ahhoz pedig át kell menned a város másik végébe, de nyugi, elkísérlek, megveszem neked a BKV-jegyet és felteszlek a vonatra. Hogy mondhattam volna el a krikettcsapat edzőjének, hogy utánanézhetek, mennyi esélye van krikettjátékosként itt letelepedni, de előbb menjen le szépen Debrecenbe, ami van, de nincs, és hamarosan már nem is lesz egyáltalán. Valójában semmi törvénytelent nem tennék azzal, ha a rávenném, hogy fusson innen jó messzire, hiszen csak toldozgatom, civil minőségemben, az amúgy megnyirbált emberi jogaikat. De a hosszútávú munkára berendezkedve tartom magam a törvényhez, néha már úgy érzem, nincsen is szívem. Nem tudok belenézni a szemükbe, nem tudom felvidítani a gyerekeket. Az ételt úgy osztom, hogy a távolba révedek. Bemegyek a gyógyszertárba és rezzenéstelen arccal megveszem az adománypénzből a Betadine-t, amivel bekenhetik majd a cipőbe olvadt, sebes lábukat. Azzal vétkezem, hogy törvényesen járok el. Hogy nem keverem őket még ennél is nagyobb bajba, csak felfrissítem kicsit – nem, nem csak én, hogy is beszélhetnék egyes szám első személyben, mikor kisnyugdíjasok állítanak meg reszkető kezekkel, majd a két ötszázas és némi apró közül előhúzzák a viseltes pénztárcájukból a titkos ötezrest, amit gyógyszerre tartogattak, de az is lehet, hogy az unokájuknak –, szóval felturbózzuk őket valami olyanra, amit jó szívvel senkinek sem ajánlanánk. 

És mindehhez erőn felül adakozik az ország egyik része. Nem tudom, ki meddig bírja, de sokan közülünk eleve úgy kezdtük a hónapot, hogy megnyirbáltuk a családi büzsét, elcsórtuk a dugihelyről a bözseutalványokat, s a hétvégi, akarom mondani: szombati nagybevásárláskor még a kosárba dobtunk pár kiló lencsét vagy sárgaborsót, gerslit, rizst, esetleg pléhpofával, ahogy a magunk szükségéhez sose mertünk volna, kunyeráltunk a keleti fűszerestől féláron cuccokat.

Szerintem egyre többen leszünk, akik hasonlóképpen kezdjük majd a következő hónapot. Mert mostanra már számolni kell azzal, hogy az égadta világon senki nem fog segíteni. 

És közben, ha nem is gyakorta, fel fog ötleni bennem, hogy mi lett azokkal, akik a „helyzet” előtt nem sokkal még iszlámbarátként hirdették magukat. Gyűlöltek amerikait, cigányt, zsidót, franciát, szőkét, barnát, kövért, soványt, és magasztalták a muszlimokat. Mi történt velük, hogy most épp ők rúgják ki az ételt az éhezők kezéből, ők sercintik a képembe a habzó nyálukat.

Csütörtök van ma. Tulajdonképpen Nagycsütörtök. Egyelőre özönlenek azok a hírek, amelyek egyenként is gyilkosak. De mert holnap vagy holnapután lesz a Ramadan zárónapja (ez ma este dől el a Hold állásától függően), és egyben a Böjt megtörésének ünnepe, még ha nincs is kimondva, pontosan tudom, hogy a segítő magyarok apraja-nagyja valamivel hozzájárul majd, hogy legalább emberivé tegyük számukra az Ünnepet. 

Nevetségesen kicsik vagyunk. Én még termetre is, akár a déli fal a kínai nagyhoz képest. Az a fajta, akit átugrálni könnyebb, mint megkerülni. Mi tagadás, nem vagyok akadálypályára való. Minap is kiosztjuk az ételt későeste, s látom ám, hogy a sarkon túl, sprinterek lassú kíséretében négy lovas rendőr üget, majd leáll. Odamenjek – ne menjek. Végtére is a rendőrség roppant hálás, mert a környéken, néhány lakossági bejelentést leszámítva – zömében földönalvás, tehát kiskorú veszélyeztetése miatt –, nagyjából rend van, a placcon tisztaság. Semmi olyan, ami korábban ne lett volna. Nagy terhet veszünk le a vállukról, mondogatják, miért is ne mehetnék oda! 

Fotó: Stoyan Nenov/ Reuters

Elindulok, odaérek. A négy ló közrefog, a rendőri csizmák a fejem magasságában, nyugi, nincs para. Jó estét, biztosúr. Kábé Szép Ernőék óta így köszönök nekik. De nem is vagyok rangkóros ám. Békebeli kávéházi hangnem, abban van elég huncutság, hogy az ember leplezni tudja az érzéseit. Mit szeretne. Hát én azt, gondolom magamban, hogy az állam átvállalja ezt a melót. Hogy amit felfújtak, lohasszák le szépen, szúrják csak ki ezt gyűlöletlufit. Bőven másra kéne most a kommunikációs szakembergárda, akiknek egyhavi fizujából el lehetne látni a mostani érkezőket, de ott van még a Miniszterelnöki Hivatal frissen szervált hatvanmilliárdos gépkocsiparkja, s akkor még a menekültügyre lehívott brüsszeli pénzekről nem is beszéltem: csak ezen a héten nyolc milla ajró, miközben az én adómból falat építenek odalenn, délen, ami pedig megmarad a zsebemben, abból zsákszámra hordom a gyümölcsöt és szenyát. Mintha nem lehetne átugrálni. Vagy átbújni alatta. Ha krétával húznék vonalat a földre, akkor is átbújna, aki hónapok óta ide tart. 

Én csak kérdezni szeretném, hogy gond van-e. Az egyik ló felhorkant, hátrébb lépek, erre egyenesen a másik marmagasságába kerülök. Nagyjából lófejről lófejre szökellek, mindenik lehorkantja a hajam. 

Itt ücsörögnek, visszavisszük őket.

A fiúknak, akik az útpadkán gubbasztanak, felcsillan a szemük. Reggel, mikor fürdetni kísértem őket, elbeszélgettünk erről-arról, hogy ki mit vár az ideáttól, van-e valamilyen megvalósítandó álma, satöbbi. Az egyikük, aki most a bal kezét felpockolva tartja, megmutatta a lőtt sebét. Valahol a lépe körül ment be, s nagyjából azzal egyvonalban jött ki derekatájt a golyó. Azt mondja, Svájcba menne, ahol kötelező a sorkatonaság. Katona szeretne lenni és visszamenni Szíriába, hogy rendet tegyen. Hogy olyan legyen minden, mint az ő gyerekkorában, mikor egyszerre dörgött az ágyú Ramadanra, a szomszéd utcából pedig a sófár hangja nyitotta meg az eget. 

Hadd segítsek elkísérni, biztosúr.

Nem bánom, mondja a rendőr és elindulunk. 

A sprinterek ottmaradnak a parkolóban, a négy ló patája mögöttem csattog, időnként hátrafordulok és csevegünk. Persze, a lovaktól inkább félek, semhogy éjféltájt traccsolni volna kedvem, de az ember a maga határait is úgy tanulja, ahogy az új helyzetet.

Fotó: Haneda

Visszaérünk, a rendőrök elügetnek, az átlőtt fiú leroskad egy oszlop mellé és fújja a kezét.

Odalépek, kérdem, miért ment el fürdés után, hisz várta őt a nővér.

Hogy ő nem akar itt kórházba menni.

A jóégáldjonmeg, de miért.

Mert nem akarja, hogy eladják a szerveit.

És félkezű svájci koldus szeretnél-e lenni, mondd.

Erre megszeppen.

Van velünk orvos, kiáltom el magam, mert minden napszakban újabb és újabb segítők érkeznek, a memóriakártya megtelt a fejemben, tiszta szerencse, hogy néhányan, akik együtt kezdtünk, gyakran egy műszakba kerülünk.

Odalép egy lány, frissen végzett, még nem praktizálhat, mondja, de megnézheti és ha úgy fest, beviszi a balesetire. Lehántja a kötést, csak most látom, hogy alatta akkorára nőtt a csuklója, mint egy nagyobbacska tök. 

Pittyeg a mobilom. Legszívesebben a falhoz vágnám, mert folyton pittyeg, a messengert is azért telepítettem, hogy bírjam suskával, inkább költöm almára a pénzt. Valaki belinkelt egy ominózus cikket, megnyitom, zöld utat kaptak a kormánytól a profi segélyszervezetek. Kell a pszichológiai szakmunkás a határhoz. Le, délre, ahol „terroristák” ellen épülni kék a fal.

Felröhögök. Az ország összeugrasztva, a gigalenyúlások ezzel eltussolva, lenn délen meg beütött az éden, hurrá. 

A fiút beviszik az ügyeletre, a nagy kalamajkában el is felejtem őt.

Pittyeg a mobil, hajnaltájt se hagyja abba, nem nézem meg, be kell dobozolni a ruhákat, nem nehezítjük a köztisztaságiak dolgát, vagyis hát igyekszünk nem nehezíteni. Reggel lesz, mire hazaérek, az ágyban még átfutom az üzeneteket. A medika írt, hogy a fiút megműtötték, utolsó pillanatban ugyan, de van és lesz is keze. Ha csak ennyit tettem volna egész életemben, már az is megérte. Hosszú idő óta most először nem hánykolódom órákhosszat. Hiszek a láncreakcióban, ezért.

Mikor ezt a blogot elindítottam, eleve azzal a szándékkal tettem, hogy valami párbeszédszerűséghez, továbbgondoláshoz szolgáltassak alapot. Azoknak, akik nem feltétlenül találják szemet gyönyörködtetőnek, hogy a köztereken hetek óta idegenek ücsörögnek, belelazulva ebbe a tranzitállapotba, amit sokszor egyéves vándorlás előz meg, de egyszersmind szánják is őket, mert az mégis csak megindító, hogy példának okáért nők tucatjai – és most alálicitáltam –, gyermekkel vagy anélkül, a tűző napon kénytelenek meghúzni magukat éhesen. Eléjük akartam egyedi történeteket vinni, a tömeg masszájából felvillantani párat, és nem tagadtam, hogy ezekben a történetekben én is éppúgy benne leszek, a magam érzékenységével, elcsigázottságával, mindenemmel együtt, ami tükröt tarthat a világnak és nekem.

Az önkéntes napi munkabeosztását mindjárt az elején kiismerve előre jeleztem, az ismerőseimnek legalábbis, hogy nem fogom olvasni a kommenteket. Ma reggel, egyhetes feszített tempó után, mégis megtettem. Mivel ez itt egy blog és nem cikk, ahogy sokan tévesen tudni vélik, kíváncsi voltam – nem, nem hiúságból! –, kíváncsi voltam tehát, hogy kik olvassák, és főként mit olvasnak ki belőle.

Azok, akik hatásvadászatnak tartják, igazuk lehet. Az érintettségemnél fogva nehéz lesz úgy reagálnom, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak, engedelmetekkel, kedves kommentelők, én azért megpróbálnám, hátha sikerül. Tudjátok, a párbeszéd miatt. Ez a bejegyzés nektek szól, mert az eleve gyűlölködőket, akik ki sem lépnek a komfortzónájukból, nem tudom megszólítani. 

Nos. Ahogy ennek a fent említett tranzitállapotnak megvan a maga pszichológiája, hogy például az útonlevők belelazulnak kicsit az első schengeni országba, ahonnan már karnyújtásnyira a remény, úgy az önkéntességnek is van egy nagyjából hasonló vonatkozása, azzal a különbséggel, hogy mi nem belelazulunk, hanem beleolvadunk azokba a történetekbe, amikkel naponta szembesülünk. Az ilyen munkához bizonyára jól jött volna valami előzetes felkészítés, hogy az ember mit és mennyit adjon bele magából, de hát időszűke miatt ez nem történt meg, nyestük inkább a flaszteren a kenyeret meg a sajtot, kész csoda, hogy nem állítottak elő, ahogy válaszoltunk néha olyan provokációkra is, aminek eredménye éppenséggel nem lett gyümölcsöző. Ezek az azonosulások, a munka intenzitásából adódóan ráadásul olyan mértékűek, hogy az ember velük kel – már ha lefeküdt korábban –, és ezekről beszél a legintimebb órákban, mely intimitás kimerül abban, hogy miután a szennyesét a mosógépbe vágta, lezuhanyzott és lecsutakolta magát Novoscabinnal, felébreszti a társát az éjszaka közepén, tele lekiismeretfurdalással és szégyennel is, amiért nincs jelen ezer másik helyen, hogy pár mondatban ki-ki összefoglalja a napját, kiváltképp, ha a nevezett társat is épp agyonhajtják a munkahelyén.

Ezek a történetek és az elkövetkezők is az ilyen éjszakai beszélgetésekből öltenek testet. Azáltal, hogy az ember valakinek elmondja egyszer, kiemeli a fejében, lelkében hömpölygő történetfolyamból, amit elás valahová nagyon mélyre – szerintem ezt hívják életösztönnek, de lehet, hogy ez maga a katasztrófavakság –, mindegy is, lényeg a lényeg, hogy még a legjobb szándék ellenére is kukába vágja, mert nem tudja cipelni ezrek terheit. 

De ott marad az az egy. 

Fotó: Haneda

Az az egy, amibe belesűrűsödik mégis a lényednek aznapi része, hogy most egy afgán család van, akiket mindenképpen be kell hajtani a táborba, hiába is akarnának nyugatnak menni, mert ha szétkapják őket, soha a büdös életbe' nem fognak egymásra találni, és már így is bőven kijutott nekik, miután tíz hónap alatt gyalog jöttek el idáig, a bolgárok meg sittre vágták őket három hónapra, az anyától elvették a gyerekeit, az egyik fiú pedig epilepsziás lett útközben, ott fekszik előtted felakadt szemekkel egy durva roham után, kvázi élettelenül. De benne van az is, hogy bementél három suhanccal visszaváltani a Bécsig szóló vonatjegyeket, mert meggondolták magukat, és mennének mégis Debrecenbe, be a táborba, a jegyirodában indokínai páratartalom, búcsúba illő tömeg és a tizenkettőből három ablak működik, a vagyonőr meg egyenesen rájuk rontana, a többszáz várakozó közül csakis rájuk, majd mikor elébük állsz, hogy ne tegye, mert csak a törvényt próbálják betartani, odaköp egyet, hogy bárcsak meg se születtek volna, mire a tömeg felhördül, németek, spanyolok, az egész világpaletta döbbenten nézi, hogy mi folyik. Te meg elkéred az igazolványszámát, mert provokációra, most már megtanultad, a törvényesen kell eljárni, s mikor fellök, hogy eliszkoljon előled, előkapod a telefonod, lefotózod, majd elmondod neki, hogy ez rendőrségi dokumentum, nem pedig tiltott kamerahasználat, közlöd vele szimplán, hogy ezek a jogaid. S hogy ebből mennyi bántódása akadhat az embernek? Napi köpdösődés, szaggató telefonbeszélgetések, a szomszédok korholó tekintete, liberáliskurvázás, aki csak azért van kinn a téren, hogy megkettyintesse magát a kecskebaszókkal – sorolhatnám. De épp akkor feláll egy idősebb férfi, aki a védelmedre kel, mert a vagyonőr roma származású, s mivel nem hallotta, hogy mi volt az incidens kiváltója, felemeli a hangját érted, magyar anyáért, aki teleszüli majd a Pannon síkságot, mert ez itt a mi felségterületünk. Aztán mikor rájön, mihez adta oltalmazó magyar karját, dörgedelmes szittya baritonját, azonnal elmagyarázza, hogy miért nem szabad segíteni ennek a csürhének, te meg életedben először fásultan nevetgélsz a szózatain, olyanokon, amikre máskor ugrottál volna és teljes mellszéleséggel kiálltál volna magadért. Meg a vagyonőrért. Nincs már erőd erre. Mert a fejedben és a lelkedben gomolyognak a történetek, végül három órányi várakozás után, látván, hogy másnap reggelig se kerülsz sorra, elkiáltod magad, hogy akar-e valaki Bécsbe jegyet, és kinn az iroda előtt, ahová a MÁV-osok jóváhagyásával kivonultok, eladod a szajrét, az osztrák pasi pedig húsz euróval többet ad érte, kezet ráz veled, a visszajárót az istennek se fogadja el. Mondanám még, a hatásvadászat kedvéért, hogy mit reagált erre az egyik afgán gyermek, aki kiskamasz se még, de ez maradjon meg abban a masszában, amit csak a társamnak hívok elő.