afgán gyerek

Kölcsönkenyér visszajár

A minap, alig valamivel a főtt étel kiosztása után, odajött hozzám egy fiú. A fáradtságtól éteri volt az arca, mintha már búcsút intene a világnak, szeme fehérje vöröslött a kialvatlanságtól. A szembogarában terrakotta és babérliget, éles fekete kör zárta közre – ha belenéztél, átláttál a földgolyó túlsó féltekére, vagy még azon is túl. Csak állt előttem némán, majd tétován odabökött az ikeás raffiára, amiből korábban a főzelékes dobozokat kotortuk elő. 

​Fotó: Haneda

Hát te, kérdezem, pontosabban már-már korholom, mert a kimerültségtől akár a tükörképem is lehetne, azzal a különbséggel, hogy én a kelleténél ingerültebb vagyok. De ő csak áll és néz, nem mondanám, hogy kifejezéstelen ábrázattal, bár az elgyötörtségen kívül az égadta világon semmit nem árul el az arca, csak a szeme él.

Talán néma, gondolom, és az ujjamat összecsippentve a szám elé viszem a kezem. Valami ilyesmi lehet az éhség jele, nem?

Erre elkerekedik a szeme, felfut a szája sarka, mintha mosolyogna, végre valami élet, benne annyi szégyen és szemérem, hogy az ingerültségemet azzal a svunggal ki is lövi.

Beszélsz angolul, kérdem. Kicsit, spanyolul inkább, mondja. Azt meg én nem. Muy bien, feleli erre és elneveti magát. Éhes vagy, szegzem neki a kérdést, ő pedig lesüti a szemét. Éhes vagy, mondom ki helyette, továbbra se néz rám, mondanám, hogy éhes koldusnak a szeme világa, de hát épp a szeme világlik, áthasít rajtam, miért kell ennek így lennie, tolul fel bennem düh és méreg – valahányszor rájuk nézek, értelmetlennek látok minden fohászt és érvet, mindent, amit ezerévek alatt a haladás kontójára írtunk, hogy dicsőítsünk benne múltat és jelent. És persze magunkat is.

De akkor miért nem jöttél ide az elébb, kérdezem.

Ramadan van, mondja, még nem volt itt az ideje.

De hát az éhségnek nincs ideje, mondom, különben is szabad enned, ha úton rekedsz.

Hamis gőg van a hangomban, mintha kérkednék a gyatra közhelyekkel, folyton csak kijelentek, alig kérdezek.

Eddig nem igazán voltam vallásos, de most azokra is gondolnom kell, akiknek ennyi se jut. 

Ennyi se? Mért, neked mennyi? Nem mondom ki, ő pedig zavartan mosolyog.

​

Közben egy csapat gyerek rohangál köröttünk, afgánok ők is, néhányuk minden bizonnyal a keleti országrészből, mert vágott szemük van és tüsi üstökük. Nemrég jöttek vissza a fürdetésből, frissek, elevenek, sikongva kergetőznek, mint minden gyerek. A kupac ruhából, amit adományba kaptunk, mindenkire került valami. Első blikkre meg se mondanám, hogy mit hagytak maguk mögött. Egyszer majd, ha felnőnek egy jobb vidéken, előjön valahonnan nagyon mélyről, a lelkük rejtett bugyrából, a szomorúság: kik ők és honnan valók. 

Ez a fiú már most tudja. És nekünk minden kajánk elfogyott. 

Nem baj, jelenti be, akkor majd holnap és elkapja megint a tekintetét.

Holnap, gondolom, mindig csak a holnap. Fallabdázunk az idővel, áltatjuk magunkat, muszáj kerítenem neki valamit.

Wait a minute. 

Okay, mondja, áll szemlesütve, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát, keresi a helyét.

Figyelj, kapok el egy lánykát, aki áthasít a téren, az induló vonatokat nézi, Vámosszabadiba nincs közvetlen járat, akadozik a rendszer, kerítésre kell a pénz.

Nem érek rá, indul egy csoport.

De ez a fiú éhen maradt.

Passz.

Írj már valakinek, lemerült a telóm.

Alig pár perc múlva, magam sem tudom, hogy tudtunk közel egy hét alatt így összecsiszolódni, talán a jószándék közös időérzéket teremt, megérkezik egy pasi két nagy dinnyével és egy szatyor lekváros kenyérrel.

A fiam – mert magunk között csak így nevezzük őket, fiam, fiaink, akár szülők vagyunk, akár nem –, szemérmesen kivesz egyet, úgy kell unszolni, hogy vegyen nyugodtan, addig vegyen, amíg még van. Az ajkát harapdálva félrevonul egy sarokba, úgy eszik, mintha csak az imént ebédelt volna, nem esik neki, nem habzsolja, ahogy éhes ember szokott.

Aztán összegyűjti maga után a maradékot, odasétál az egészségügyi dobozhoz, kivesz két gumikesztyűt meg egy szemetes zsákot, és elindul, hogy sorra felszedje, amit mások maguk után hagytak: flakont, szalvétát, kajás dobozt. 

Messziről figyeljük, amint hajlong és a teli zsákkal a kukához megy. A többiek eleinte nem veszik észre, de kis idő elteltével sorra odamennek a dobozhoz, kiveszik a kesztyűt és a szemetes zsákokat. Öt perc alatt rendbe vágják a placcot, majd a kezüket magasba lendítve kórusban felkiáltanak: Víárdöcsempiönz.

Idegenség és otthonosság a kánikulában

Hetvenkét órája alig valamicskét alszom. Nagyjából ugyanennyi idő telt el azóta, hogy csatlakoztam a Migration Aid nevű, önkéntes civilekből verbúválódott segélyszervezethez, amely a világot, s benne Magyarországot is elárasztó menekülteknek igyekszik humánus fogadtatást és alapvető ellátást nyújtani. Valójában idegenek vagyunk egymás számára, csak a nyelvünk köt össze, s bár a nyelv nagy hatóerő, nem ismerjük egymást, a szokásainkat se, egy-két elmentett név a telefonban, de sokszor csak számok, mert a mentésre nem volt idő. Nem tudjuk a Másikról, ki fia-borja, hol és hogyan él, lehajtja-e az ülőkét, ha a dolgát elvégezte, megdögönyözi-e a fogkrémes tubust, ahogyan azt sem, hogy hová ikszel a választásokon. Idegen és idegen között nincs különbség. Épp úgy ki kell tapintanom a létezését, mint egy egzotikus gyümölcsét vagy állatét. Ízlelnem kell a gusztusát. Az idegennek íze van, szaga, fürkésző tekintete. Az idegen ugyanolyan bizalmatlan, amilyen én vagyok irányában. Talán mert félek, az ismeretségek rossz reflexeiből adódóan, hogy ha elfordulok, vajon nem támad-e hátba – szóval, cselekedettel, egyre megy. A bizalmatlanságomat az ismerősség már-már rokoni alkolmelege okozza. Hetvenkét órája nem alszom, az agyam, mint az elaggott gévagomba, a reflexeim pedig, hálaisten, magasról tesznek rá, hogy működjenek.

(Fotó: Migration Aid)

Az első napot úgy szerveztük össze, hogy az alkalmas időpont után kutatva megjelöltük egymást facebook-posztokban. Julcsi, Piri, János és Lujza. Akkor te főzöl a 22. kerületben, te kocsival vagy, teszel egy kitérőt és lepakolod nálam, te meg segítesz egy adag lecsóban, és te, te utolsó befutó a sorban, akinek már a nevét sem tudom, segítesz, ugye, kivinni az objektum elé. 

Gördülékenyen ment a dolog. A város egyik és másik végéből összeértek a szálak a Keleti pályaudvar előtt. Mire kiértünk az 50 adag lecsóval, tíz másik idegen várt rám a tűző napon. Ismertető jel nélkül is kiszúrtuk volna egymást, mert ebben a végtelen idegenségben egyvalami, valami tutibiztos összekötött. A még kiismerhetetlenebb. Az igazi IDEGEN.

Lepakoltunk. Tudja valaki, mit kell csinálni? Senki? Hát ez remek. Elcangázom a Blahára, veti fel az egyik hapsi, mert a téren egy fia menekült nincsen, van viszont vonatfütty, hangosbemondó, sistergés. Napszemüveget hord, nem látom a tekintetét. Rekkenőség van, gyöngyözik is, mint hajnaltájt a rekettye, de vállalta és elgurul. Állunk tétován. 50 adag lecsóval, nagyjából a bemutatkozással egyenes arányban már el is felejtettük egymás nevét, de senki nem kérdez rá, össznépi zavar van, figyu, nincs egy cigid?

Nem sokkal a második cigi után – és a második körhöz többen is csatlakoztak, stikában, nehogy meglássa őket egy ismerős, aki úgy tudja, már régen leszoktak –, egy csapat agyongyötört siheder és fiatal férfi húz el mellettünk, olajszínű bőrükön fénylik a piszok és a var. 

– Are you hungry? – kiált oda az egyik talpraesettebb, előző napi cirkálásaitól nekibátorodott leány.

– No, no, no, no – rebegik és tekintetükben riadalom.

(fotó: Migration Aid)

Migration Aides póló van rajtam. Fekvő holdsarlóban vöröskereszt. Mutatom a logót. No harm. Mondom is.

De ők elhúznak, egy csapat vándormadár a flasztermelegben, kosztól és vartól csillogón.

Most mi legyen, kérdezzük egymástól. Hagyjuk így elmenni őket? De hát nem ezért jöttünk, az áldóját, menjen már utánuk valaki. Megyek én, ajánlkozom. Félek és bizalmatlan vagyok. Várj csak, mondja egy fiatal asszonyka, vidd ezt  kekszet magaddal, és elővesz egy uzsonnás zacsiban kiporciózott háztartási kekszet, ebből talán érteni fogják, hogy kaját osztanánk.

Elveszem a kekszet és utánuk eredek. A buszmegállóban beérem őket. Megérintem az egyikük könyökét. Biscuits. For you. 

– Where are you from! – tolakszik előre egy nyalkább ifjú, villog a szeme.

Magyar vagyok, nyugi, helyi erő.

Magyar? 

Ezt a kérdőjelet nem lehet leírni, sem pedig visszaadni a rácsodálkozást. Nem akarom túlmagyarázni. Magyar vagyok, olyan, aki segít, igen.

Intek, hogy kövessenek, ők pedig rövidke habozás után elindulnak utánam. Nem nézek hátra, hogy ne tetézzem a hezitálást, magamra erőltetett nyugalommal töröm az utat. 

Kiosztjuk a lecsót. Leülnek a padokra és mohón falják. A nasiknál már körénk gyűlnek, felbátorodva kukkantanak bele a szatyrokba. Mikor észreveszik a nedves törlőkendőket, a fogkrémet és fogkeféket, felragyog a tekintetük. Ramadan van. Tisztálkodni – bár az útonlevőkre nem érvényes a törvény – muszáj. 

(Fotó: Migration Aid)

Szétszélednek. Fél óra múlva már nem csillog a bőrük, csak a tekintetük.

Egy rakás férfiruha közt válogatnak. A jobb angolosoknak megered a nyelvük. Hét napja gyalogolnak Szegedről, mert senki nem mondta, hogy a regisztrációs helytől a táborig ingyenes az utazás. Egyiküknek gangrénás seb a lábán. A másik a combját fájlalja. Hetek óta úton vannak, a papírjaik rendben, ki Bécsbe, ki Stuttgartba megy. Afgánok, de vannak közöttük pakisztánok is.

Közben az önkéntesek is egyre többen lesznek. Simán átadhatnánk a stafétát az érkezőknek, de nincs szívünk elmenni onnan. Ha egyszer egy idegent "megszelídítettél", kutyakötelességed végigkövetni az útját, legalábbis addig, amíg ellát a szemed. 

Éjfél lesz, mire hazaérek, vagy még annál is több, nézek fel a nagy órára, ami némán kimetszette ezt a délután az életem többé-kevésbé nyugalmas menetéből. Most már épp elegen vannak közülünk, hogy átadhassuk a fiainkat nekik.

A váltás szétosztja a Helsinki füzetek infós pakkját: arab, pastu, urdu és farszi változatban is. 

A fiúknak, hét nap gyaloglás és kétannyi vándorlás után, még mindig van erejük, hogy leüljenek és áttanulmányozzák. A jogaikat, úgymond, amiről hét napja senki se beszélt nekik. Huszonnégy órájuk van, hogy bejelentkezzenek a táborba. Nem sokkal azután, hogy elindultak otthonról, helyi csatornákon röppent szét az intés, hogy kerüljék ki Magyarországot, mert dühöng a nép. 

Elköszönök tőlük, holnap is nap van, és még ki tudja, hány kemény nap áll előttünk. Az utolsókkal ugyanolyan kedvesen és éberen kell bánni, mint az elsőkkel. Az igazat megvallva, nem vagyok optimista. Nem tudom, lesznek-e utolsók. El lehet jönni onnan, ahol káosz és pokol van, a bátrabbak neki is vágnak, de mindig marad valaki, aki megpróbálja felépíteni a világot. Egy újat, a régi helyébe, amit a közelmúltban mi, a felvilágosultak – közvetlenül vagy közvetve – porig égettünk. 

A fájós lábú utánam biceg. 

– Wait! Are you leaving?

Igen, mennem kell. Az arcán szomorú grimasz. Mennem kell pihenni, hogy a gólyafiókák lábát holnap is meg tudjam gyógyítani.