Ildikónak, Magdának és mindenkinek, akitől lenni tanultam

Az emberben, ahányszor csak segítséget nyújt, és, tegyük még hozzá, nem a saját lelki üdvösségét keresi benne, óhatatlanul felmerül legalább egyszer a kérdés, hogy valóban jó szolgálatot teljesít-e, hasznára van-e annak, akin igyekszik segíteni. Nem azért, mert sajnálná tőle vagy visszaéléstől tartana, szó sincs ilyesmiről. Inkább csak beléje furakodik a közhely, miszerint a pokolba vezető út meg a jó szándék közt elég szoros a kapcsolat. Az egész civilizációnk közhelyekre épül, nincs mit szépíteni. Közhelyek és majdan azzá váló revelációk közt ingázunk, mindannyian felesküdtünk a spanyolviaszra. Ez alól pedig iszonyú nehéz kitörni, a lehetetlenség határát súrolja a dolog.

Nehéz, mert azt a világot, amiben éppen élünk, többé-kevésbé, de inkább többé, állandónak hisszük, és amilyennek látjuk, olyannak akarjuk konzerválni is. Legfeljebb mindenki a maga spanyolviaszából csöppögtetne hozzá, kerekítgetné, dagasztaná, ezzel kívánva szignózni is. Itt járt XY, vérét és becsületét adta – még ha 120 esztendőt élt is full kényelemben –, hogy jobbá tegye.

Nekem egyre nagyobb a gyanúm, hogy már-már kötelességünk kiszállni a megöröklött forgatókönyvek lapjairól. Ha eltávolodunk attól, amit világnak nevezünk, ha elmerészkedünk a messzeségbe, már semmi sem látszik a verítékes, porbafingó harcunkból, amit a világunk (s főként a róla alkotott előképünk) konzerválásáért vívunk. Odaföntről, mondjuk a Holdról, már nem látszanak határok és egyezmények, vezetők, vallások, erkölcsi tézisek, nem látszanak a történelmi traumák és diadalmenetek, nem látszik más, csak a nagy kékség, ami vér is lehetne, annyiszor feszültünk egymásnak, hogy ilyen-olyan hegemóniára törjünk, mert a forgatókönyv lapjain felbukkanó másik közhely szerint győzelemre vagyunk ítélve. Ha mégsem tennénk, ha nincs bennünk szemernyi hajalandóság, hogy akár egy percre is eltávolodjunk magunktól, pöföghetünk egy életen át, sirathatjuk a kudarcainkat, mert akárhányan feszülünk is egymásnak: egyetlenegy kerülhet ki győztesen. Nevetséges tehát minden verseny, minden győzelemre irányuló cselekedet. Nevetséges minden szólam, és kártékony a szólamok nevében felállított védekezési stratégia, ami a győzelmi pozíciónk megőrzésére irányul. 

Mindezt azért írom, mert itt állunk egy humanitárius katasztrófa küszöbén, amit – bármilyen szándékkal fogadjunk is – nem tudunk megoldani, ha nem számoljuk fel azokat a sémákat, amelyek mindezidáig a civilizációnkat működtették. Ha csak egy percre kilépünk a szellemi felhőkakukkvárból, ahol mindenki a magáét fújja, még akár arra is rájöhetünk, hogy itt nem kultúrák csapnak össze, hanem a természet törvényei lépnek mozgásba, ok és okozat mentén keltve életre az egész miskulanciát. Nevezhetném karmának is, ha nem lenne lejáratva és aprópénzre váltva a fogalom. Holott a karma: a cselekvés és annak hatása. Semmi több. Ugyanolyan természeti törvények keltik életre, mint a nehézkedést. Ha elmegyek a falig és az ellenáll nekem, akkor beverem a fejem. Ha elmegyek a világ végére, ami valami oknál fogva nem áll ellen, én pedig sikeresen felszívom magam (tömjénnel, mirhával és olykor gyémánttal is), akkor előbb vagy utóbb a világ végéről fognak visszajönni hozzám, ha nem is gyémántért, de egy kis levegőért, vízért, cserebugyiért biztosan. Nem tudom megkerülni: ez a karma, amit mi vettünk a nyakunkba, mégha közvetve is. Ez a civilizációnk karmája, amit olyan nagyon ünneplünk és védelmezünk. Hogy nem az ükapám szívta meg, akinek a jó öreg édesatyja okozta mindezt, önmagában is elég gáz, de az ember nem kérheti számon az őseit. Cserébe el kell vinnünk ezt a balhét, ki kell szállni a könyvből, számon kell kérni kerítést, gettót, dupla-nullát, egyenként és torkunk szakadtából, mert ebben a fenenagy ellenállásban fogunk éppenséggel magunk alá rottyantani. 

De mindez úgyis csak közhely. Esetenként giccsbe is fordul az agyoncsépelt frázisok miatt. Helyette ki lehet menni valamelyik köztérre, ahol gyerekek és felnőttek ücsörögnek, víz, levegő és cserebugyi reményében, amit mi, önkéntesek, igyekszünk megadni nekik. Tömjént és mirhát, noch dazu gyémántot nem tudunk elővakarni, de ha egy buborékfújót adtok az afgán kisrác kezébe, akkor éppúgy élvezi a fénytörés csodáját, mint egy gyémántvadász. Arra a pár percre, amíg a buborékot nézi, elfeledi legalább, hogyan rúgták fejbe az apját a szerb határon, s ejtette a földre a kistesóját, aki menten szörnyet halt. Az ő csodálatán göcögve az anya is elfeledi, hányan erőszakolták men az út során.