Mikor ezt a blogot elindítottam, eleve azzal a szándékkal tettem, hogy valami párbeszédszerűséghez, továbbgondoláshoz szolgáltassak alapot. Azoknak, akik nem feltétlenül találják szemet gyönyörködtetőnek, hogy a köztereken hetek óta idegenek ücsörögnek, belelazulva ebbe a tranzitállapotba, amit sokszor egyéves vándorlás előz meg, de egyszersmind szánják is őket, mert az mégis csak megindító, hogy példának okáért nők tucatjai – és most alálicitáltam –, gyermekkel vagy anélkül, a tűző napon kénytelenek meghúzni magukat éhesen. Eléjük akartam egyedi történeteket vinni, a tömeg masszájából felvillantani párat, és nem tagadtam, hogy ezekben a történetekben én is éppúgy benne leszek, a magam érzékenységével, elcsigázottságával, mindenemmel együtt, ami tükröt tarthat a világnak és nekem.

Az önkéntes napi munkabeosztását mindjárt az elején kiismerve előre jeleztem, az ismerőseimnek legalábbis, hogy nem fogom olvasni a kommenteket. Ma reggel, egyhetes feszített tempó után, mégis megtettem. Mivel ez itt egy blog és nem cikk, ahogy sokan tévesen tudni vélik, kíváncsi voltam – nem, nem hiúságból! –, kíváncsi voltam tehát, hogy kik olvassák, és főként mit olvasnak ki belőle.

Azok, akik hatásvadászatnak tartják, igazuk lehet. Az érintettségemnél fogva nehéz lesz úgy reagálnom, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak, engedelmetekkel, kedves kommentelők, én azért megpróbálnám, hátha sikerül. Tudjátok, a párbeszéd miatt. Ez a bejegyzés nektek szól, mert az eleve gyűlölködőket, akik ki sem lépnek a komfortzónájukból, nem tudom megszólítani. 

Nos. Ahogy ennek a fent említett tranzitállapotnak megvan a maga pszichológiája, hogy például az útonlevők belelazulnak kicsit az első schengeni országba, ahonnan már karnyújtásnyira a remény, úgy az önkéntességnek is van egy nagyjából hasonló vonatkozása, azzal a különbséggel, hogy mi nem belelazulunk, hanem beleolvadunk azokba a történetekbe, amikkel naponta szembesülünk. Az ilyen munkához bizonyára jól jött volna valami előzetes felkészítés, hogy az ember mit és mennyit adjon bele magából, de hát időszűke miatt ez nem történt meg, nyestük inkább a flaszteren a kenyeret meg a sajtot, kész csoda, hogy nem állítottak elő, ahogy válaszoltunk néha olyan provokációkra is, aminek eredménye éppenséggel nem lett gyümölcsöző. Ezek az azonosulások, a munka intenzitásából adódóan ráadásul olyan mértékűek, hogy az ember velük kel – már ha lefeküdt korábban –, és ezekről beszél a legintimebb órákban, mely intimitás kimerül abban, hogy miután a szennyesét a mosógépbe vágta, lezuhanyzott és lecsutakolta magát Novoscabinnal, felébreszti a társát az éjszaka közepén, tele lekiismeretfurdalással és szégyennel is, amiért nincs jelen ezer másik helyen, hogy pár mondatban ki-ki összefoglalja a napját, kiváltképp, ha a nevezett társat is épp agyonhajtják a munkahelyén.

Ezek a történetek és az elkövetkezők is az ilyen éjszakai beszélgetésekből öltenek testet. Azáltal, hogy az ember valakinek elmondja egyszer, kiemeli a fejében, lelkében hömpölygő történetfolyamból, amit elás valahová nagyon mélyre – szerintem ezt hívják életösztönnek, de lehet, hogy ez maga a katasztrófavakság –, mindegy is, lényeg a lényeg, hogy még a legjobb szándék ellenére is kukába vágja, mert nem tudja cipelni ezrek terheit. 

De ott marad az az egy. 

Fotó: Haneda

Az az egy, amibe belesűrűsödik mégis a lényednek aznapi része, hogy most egy afgán család van, akiket mindenképpen be kell hajtani a táborba, hiába is akarnának nyugatnak menni, mert ha szétkapják őket, soha a büdös életbe' nem fognak egymásra találni, és már így is bőven kijutott nekik, miután tíz hónap alatt gyalog jöttek el idáig, a bolgárok meg sittre vágták őket három hónapra, az anyától elvették a gyerekeit, az egyik fiú pedig epilepsziás lett útközben, ott fekszik előtted felakadt szemekkel egy durva roham után, kvázi élettelenül. De benne van az is, hogy bementél három suhanccal visszaváltani a Bécsig szóló vonatjegyeket, mert meggondolták magukat, és mennének mégis Debrecenbe, be a táborba, a jegyirodában indokínai páratartalom, búcsúba illő tömeg és a tizenkettőből három ablak működik, a vagyonőr meg egyenesen rájuk rontana, a többszáz várakozó közül csakis rájuk, majd mikor elébük állsz, hogy ne tegye, mert csak a törvényt próbálják betartani, odaköp egyet, hogy bárcsak meg se születtek volna, mire a tömeg felhördül, németek, spanyolok, az egész világpaletta döbbenten nézi, hogy mi folyik. Te meg elkéred az igazolványszámát, mert provokációra, most már megtanultad, a törvényesen kell eljárni, s mikor fellök, hogy eliszkoljon előled, előkapod a telefonod, lefotózod, majd elmondod neki, hogy ez rendőrségi dokumentum, nem pedig tiltott kamerahasználat, közlöd vele szimplán, hogy ezek a jogaid. S hogy ebből mennyi bántódása akadhat az embernek? Napi köpdösődés, szaggató telefonbeszélgetések, a szomszédok korholó tekintete, liberáliskurvázás, aki csak azért van kinn a téren, hogy megkettyintesse magát a kecskebaszókkal – sorolhatnám. De épp akkor feláll egy idősebb férfi, aki a védelmedre kel, mert a vagyonőr roma származású, s mivel nem hallotta, hogy mi volt az incidens kiváltója, felemeli a hangját érted, magyar anyáért, aki teleszüli majd a Pannon síkságot, mert ez itt a mi felségterületünk. Aztán mikor rájön, mihez adta oltalmazó magyar karját, dörgedelmes szittya baritonját, azonnal elmagyarázza, hogy miért nem szabad segíteni ennek a csürhének, te meg életedben először fásultan nevetgélsz a szózatain, olyanokon, amikre máskor ugrottál volna és teljes mellszéleséggel kiálltál volna magadért. Meg a vagyonőrért. Nincs már erőd erre. Mert a fejedben és a lelkedben gomolyognak a történetek, végül három órányi várakozás után, látván, hogy másnap reggelig se kerülsz sorra, elkiáltod magad, hogy akar-e valaki Bécsbe jegyet, és kinn az iroda előtt, ahová a MÁV-osok jóváhagyásával kivonultok, eladod a szajrét, az osztrák pasi pedig húsz euróval többet ad érte, kezet ráz veled, a visszajárót az istennek se fogadja el. Mondanám még, a hatásvadászat kedvéért, hogy mit reagált erre az egyik afgán gyermek, aki kiskamasz se még, de ez maradjon meg abban a masszában, amit csak a társamnak hívok elő.