Tegnap vagy tegnapelőtt történt. Már nem tudom. Facebookos szópárbajba keveredtem valakivel, akit tényleg és igazán nagyon kedvelek. Nem a rokonsági szálak miatt, hiszen pontosan látjuk, hogyan esnek szét családok puszta ideológiák mentén, hogyan kapnak hajba fivérek és csatlakoznak apartheid törzsi háborúkba, legszélsőségesebb esetben pedig hogyan szolgáltatja ki egy apa az Iszlám Államnak, vagyis a biztos, ráadásul kínzatás általi halálnak a fiát, ha netán felfedezni véli rajta a homoszexualitás jegyeit. Nem. Ez a szeretet, amit az illető iránt érzek, túlmegy a rokoni szálakon, összeköt minket sok közös emlék, gyerekkori zsiványságok, ad hoc jelleggel szerveződött kirándulások, közös étkezések, esküvők és persze halálok is.

Ez az én rokonom nem itt él, ebben az országban, és hívő katolikusként roppantul félti a kereszténységen alapuló civilizációnkat  – ami így eleve pontatlan, hiszen a görögöktől legalább annyi örökséget kaptunk, nem beszélve Avicennáékról, akik az iszlám közvetítésével hozták el nekünk a  gondolkodás, matematika, orvoslás stb. görög hagyományával egyetemben a magukét is, de ebbe most inkább ne menjünk bele. Megkérdeztem, hiszen inkább párbeszédet szerettem volna, semmint vitát, hogy hívő keresztény ember félelme lehet-e nagyobb a hiténél, s vajon a magyar katolicizmus időközben levált-e a Vatikánról, merthogy a Pápa, amilyen szakadár ugyebár, teljesen mást nyilatkozik. 

Aztán már nem tudtam, és őszintén szólva nem is akartam követni ezt a vitát, mert elmentem főzni – akkor még úgy tudtam – 300 emberre, másra kellett minden energiám.  Egy ilyen főzési szeánsz ugyanis elég körülményes, már az előkészületek is simán ledózerolják a saját háztartásában amúgy rutinos gazdasszonyt, el is felejtettem volna ezt a párbeszédkísérletet, ha nem a következőképpen alakul a napom. 

fotó: kisiluska

Miután annak rendje és módja szerint elkészült a vöröslencse főzelék, leültünk egy kollektív ebédre, hiszen abban az önkéntes csoportban, ahol hatékonynak érzem a munkámat, fontosnak tartjuk azokat a hétköznapi rítusokat – de nevezhetjük team buildingnek is akár –, amelyek egyben tartanak egy közösséget, ünneppé avanzsálják egy munkafolyamat végét, tagolják a különböző fázisokat. Aztán az osztók elindultak az első felvonással, a bennmaradók pedig nekiláttak a mosogatásnak, egyben a visszajelzésre is várva, hogy elég volt-e az aznapi főzelék. Én személy szerint azt vallom ugyanis, és ezzel szerencsére nem vagyok egyedül – noha volt ebből vita a munkánk során – , szóval azt vallom, hogy ha étlen-szomjan, ráadásul PDTS-ben (poszttraumatikus stessz szindróma) gyűlnek egy meghatározott helyen az emberek, akkor előbb-utóbb megérik a kritikus tömeg, amire pártunk és kormányunk bizonyára jó szívvel adná áldását, hiszen meglenne végre a várva várt hivatkozási alap, de a migránsokat segítő aktivisták épp ennek veszik elejét. 

fotó: kisiluska

De hogy visszakanyarodjak a történethez: kisvártatva meg is jöttek az osztók azzal, hogy minden erőfeszítésünk ellenére rengeteg kisgyerek maradt éhen, így hát, a készlet megcsappanását is tudomásul véve, feldobtunk egy nagy fazék tejberizst. De aznap még ez sem volt elég. Nekiláttunk hát szendvicseket csinálni, a szendvicsekhez meg kencéket főzni, mert érkeztek az újabb vonatok, újabb emberekkel, egytől egyig elgyötörten, éhesen. Este nyolckor nagyjából végeztünk a főzőcskével és elindultunk takarítani. A tervünk az volt, hogy mindannyian magunk mellé veszünk egy-egy menekültet, majd a téren szétszóródva összegyűjtjük a plasztik és egyéb hulladékokat. Csakhogy ember terve és a kifürkészhetetlen szándékai nem mindig esnek egybe. Mert jóformán le se értünk az aluljáróba, két kamaszokból álló csoportba is belebotlottunk, a térdükre borulva bóbiskoltak, amikor ránk néztek, tekintetük fátyolos volt, kérdeztük, mi bajuk, fájt a fejük. A lezárt vagonokat látva nem mertek vonatra szállni, mondták, egy helyi erő pedig épp kapóra jött, lévén felajánlotta nekik, hogy ennyiért meg ennyiért elhozza őket Budapestre, ahol kolbászból vannak a kerítések és igazi ihajcsuhaj a világ. De alig kanyarodott ki velük az autópályára, félrehúzott, kilökte őket az autóból – persze, előtte az összes pénzüket elszedte –, majd rájuk hívta a rendőrséget is. Azt a pénz arra szánták, teszi hozzá az egyik, hogy ha majd leülik a táborban az időt, ne kelljen koldusként továbbállniuk. Hogy elkezdhessék az életet Németországban vagy Svédországban, valahol a világban, ahol béke van és fegyelem. Most mit mondjak. Nem először hallottunk ilyet, sőt, egyre többször találkozunk lehúzott, kifosztott emberekkel, de ezek még gyerekek voltak, egy-egy család benjáminjai, akiket kölcsönökből, az ingóságok kiárusításából menekítettek ki a szülők káoszból, háborús övezetből, hogy legalább nekik jó legyen. Jobb híján fájdalomcsillapítót adtunk, pár kedves szóval megspékelve, ők pedig hálásan megköszönték, de ezt már alig hallottuk, mert pár méterrel odébb egy ugyanilyen csoportocska ücsörgött elszontyolódva, nagyjából ugyanilyen történettel, s kábé hasonlóan homályos szemekkel a migréntől, amit a stressz okozott. Mindenüket rajtavesztették a jó magyar ember fuvarján, ami a város határában azonmód befuccsolt. 

Aztán valahogy mégis leértünk az aluljáróba, elővettük a gumikesztyűket és zsákokat, az ifjabbak pedig, amint megláttak, már az első három plédről felugráltak, végigjárták velünk az egész placcot, öt percen belül eltűnt a szemét. Azok a családok, akik még mindig a madárlátta szenvicseiket eszegették, intettek, hogy látják a kukát és amint befejezik, azonnal odaviszik a resztlit meg a nejlonokat. Megálltunk a lépcsők tövében, hogy bevárjuk egymást. Tizennegyedik órája tapostuk a műszakot – sokan a felére számítottunk –, azt hittük, ezzel mára vége van. A tér és aluljáró tiszta, senki nem maradt éhesen. A gyomorgörcs, amit a váratlan helyzetek és a megoldhatatlanság érzete gerjesztettek, lassan csitulni kezdett, viccelődve elemezgettük a napot. Már-már elköszöntünk volna egymástól, mikor megszólalt a telefonom. Az egyik csoporttársam hívott, hogy itt meg itt áll három kiskorúval, teljesen kifosztotta őket egy fuvaros, aki felajánlotta, hogy leviszi őket a debreceni táborba és hát természetesen az M4-ig se jutott el velük. A fiúk éhesek, nem tudják, mitévők legyenek, épp most jár le a 24 órás papírjuk, ami az ingyenes odautazást biztosítaná. Van-e nálatok kaja. Honnan lenne, kérdezem. Akkor is várjatok meg, odakísérem őket öt percen belül. Elment a kedvünk viccelődéstől, elemezgetéstől, rosszabb ez, mint Kőmíves Kelemen balladája, azt foltozgatjuk, amit más gonosz erővel széthasít. A fiúk valóban kicsik voltak, nyeszlett testecskék, lötyögött rajtuk az S méret, az arcuk viszont kőkemény és kérges, az egész mizériától vénségesen vén. Valaki elszaladt három szelet pizzáért, s megint más megtöltötte az üres flakonját, hogy ihassanak. Aztán kotorászni kezdtünk a pénztárcáinkban, hogy összedobjuk az útiköltséget, mert esélyes volt, hogy lekésik az aznapi vonatot, s ezzel elbliccelik az ingyen utazás lehetőségét. Elkértük közben a papírjaikat, hogy lássuk, tényleg ugyanrra a befogadó állomásra tartanak-e, mert hát igen közkeletű manapság, hogy szétdobigálják őket, olykor családokat is megbontanak. Persze, ezúttal is kiderült, hogy egyiküket, ki tudja mi oknál fogva, nagykorúsította a BÁH, a többit meghagyta gyereknek. Fót helyett ezért kell most Debrecenbe menniük. Gyorsan felhívtunk egy helsinkis ügyvédet, mondta, nincs mit csinálni, Debrecenben kell majd kérvényezni, hogy visszakiskorúsítsák. Döbbenten álltunk. A három gyermek a falnak dőlve várta a sorsát. A pénzüket, amivel a tábor után tisztességesen nekivághattak volna bármilyen útnak, lenyúlta tőlük egy magyar ember. Egy újabb magyar ember, aki ezzel gyarapítja – valószínűleg nem először! – a vagyonát. Koszosak voltak, alig álltak a lábukon. Ilyen esetben, a legnagyobb szerencsére, mindig akad valaki, aki vállalja, hogy befogadja éjszakára, így ez az egy éjszaka, az ezeregy viszonylatában, számukra is nyugodtan telt. Amikor elbúcsúztunk, arcukon megenyhült valami a kemény kéreg alatt, és csak annyit mondtak: God bless Christians.

fotó: kisiluska

Ugyan, honnan is tudhatták volna, hogy mi magunk is sokfélék vagyunk: buddhistától ateistán át bőven van muszlim és zsidó is a csoportban, s a keresztény vallásúak közt sem mindenki ilyen vagy olyan. Mi mégis úgy érzetük, hogy a hiénák könyörtelenségei felülíródtak, és ez a köszönés minden magyarnak szólt. Nem tudok jobbat, mint idézni az egyik csoporttársamat: 

– Rengeteg szír, afgán, kurd, iraki menekültnek a gondolataiban most dől el, hogy milyen jelentéseket kapcsolnak a „kereszténységhez". Ez is a tétje a viselkedésünknek! Az orrunk előtt üldögélő menekültek többek között az iszlám fanatizálódása elől menekültek el. Itt és most rajtunk is múlik, hogy mit gondolnak majd a „keresztény Magyarországról”. Az (oda)adást, a segítségnyújtást, az együttérzést, a kedvességet kötik velünk össze? Vagy a lenézettség érzését, a félelmet, a megalázottságot, az éhezést, a tehetetlenséget?